„Puszilod a macskádat – pfuj!”

„Puszilod a macskádat – pfuj!” Ezt a mondatot az utóbbi időben egyre gyakrabban hallom, különösen itt Latin-Amerikában.

Megdöbbent az emberi megértés hiánya az állati szeretet iránt, és bár itt Latin-Amerikában a kutyák magasabb státusszal rendelkeznek (hangsúly a „magasabbon” van), a macskákat nem tekintik élőlényeknek. „Fuuuh, ez a szőr” vagy „De az állat piszkos!” vagy „Gondoltál már a toxoplazmózisra?”. Gyakran szembesülök ezekkel a megjegyzésekkel, amelyeket egyáltalán nem értek.

A ténytől eltekintve, hogy toxoplazmózissal csak akkor fertőződhetnék meg, ha a macskáim a szabadban járkálhatnának (a 11. emeleten élünk), vagy ha már meg lennének fertőzve toxoplazmózissal (pl. egy fertőzött patkány elfogyasztása következtében), végül pedig a macska ürüléke a számba kerülne, akkor és csak akkor kockáztatnám, hogy megfertőzöm magam toxoplazmózissal! Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy a macskák életükben csak egyszer fertőződnek meg toxoplazmózissal, majd egyszer kiürítik a kórokozó tojását, és ezután immunitásuk alakul ki a kórokozóval szemben. Mivel már több mint két éve, hogy megmentettem macskáimat az utcáról, ez a kezdeti fázis már véget ért.

Itt Latin-Amerikában is gyakran azt hiszik, hogy nemcsak a toxoplazmózis továbbítható az állati szőrrel, hanem az állati szőr is okozhat asztmát és a cisztákat a testben!

De most vissza a „Pfuj” témához.

Megkérdeztem Panamai állat-tulajdonosokat, hogy csókolják-e az állataikat (azaz a fejét, a homlokát, stb.). A többségük csinálja. Néhányan még szájon is csókolják őket!

Mi lehet annak a megdöbbentő ellentmondásának az oka, hogy az emberek az állatokat egyrészt bántalmazzák sőt megcsonkítják, másrészt pedig elkényeztetik és dédelgetik?

Megkérdeztem az állatvilágot, hogy szerintük mi az oka. Az állatok látképe:

Az állatok tisztában vannak azzal, hogy a világ legtöbb részén nem tekintik egyenértékűnek az emberekkel. Nem számítanak legitim teremtményeknek. Gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy az állatoknak is van lelke, akárcsak nekünk embereknek. Hasonlóképpen mindegyik állatnak van saját személyisége, nagyon különleges tulajdonságokkal, amelyek az állat egyéniségét alkotják. Nem egy kutya vadász ösztönéről van szó, hanem azon tulajdonságok összességéről, amelyek az állatot megszemélyesítik. Például amikor az állat megsértődik miután kikapott valami miatt vagy pedig empátiája amikor megy az embert vigasztalni amikor szomorú. Következésképpen az állatoknak is van érzéseik, amelyeket értelmeznek és feldolgoznak az emberekhez hasonló módon.

Mint az első bejegyzésemben leírtam, sok ember számára az állata olyan, mint egy gyerek.

Ezért teljesen normális, hogy az ember szeretetet/ragaszkodást érez e kis lét számára, és kivánja átölelni és megcsókolni.

Melyik állattartó nem ismeri ezt az érzést, amikor a szőrgombóc rá néz, fenntartás nélküli szerelemmel, hogy legszivesebben „megennéd”, mert annyira aranyos?

Vagy amikor nem csak a partnert jó megölelni, egy stresszes nap után, hanem az állat csillogó szőrét érezni a kézen simogatás közben, és érezni ahogy ez a bársonyos érzés könnyebbséget és békésséget hoz?

Nem érzed ahogyan melegség sugárzik a szíved körül, mikor perceken keresztül nézed az édes kis falatot alvás közben, ahogyan a kis hasa felemelkedik és lassan leereszkedik, ahogy ártatlanul be van göngyölödve, és néha alvás közben megremeg, mert valószínűleg hatalmas finomságrol álmodik?

Ez nem egy jel, hogy az állatokat az emberekkel egyenlően látjunk?

Az emberekkel ellentétében az állat feltétlenül szeret téged, úgy ahogy vagy, függetlenül attól, hogy éppen izzadt vagy az edzéstől vagy rossz kedved van. Ő soha nem fog szitkozódni, nem lesz képmutató veled szembe. Ő nem fog megcsalni és soha nem fog hazudni neked (nos, néha egy kicsit hazudik, de ez ártalmatlan és nem számít). Az állat soha nem csinál semmit rosszindulatbol és soha nem akar szándékosan bántani.

Miért látja mégis sok ember manapság az állatokat alacsonyabb rendő élőlénynek? Ha valójában az állat lelke sokkal tisztább bármelyik emberénél…

2017, Szeptember